Ha én meg tudtam csinálni, akkor neked is sikerülnie kell! Avagy gyermekkorunk legnagyobb hazugsága.
Vajon hány olyan helyzetben hallottuk a fenti mondatot, amikor irreális elvárásokkal bombáztak bennünket gyerekként, hogy aztán felnőttként szerencsétlen csődtömegnek érezzük magunkat, és ugyanezt a blőd hülyeséget adjuk át a gyerekeinknek is vagy ne adj isten felnőtt társainknak? Persze kivétel ha pontosan ismerjük a másikat és tisztában vagyunk a képességeivel, ámbár ez meglehetősen ritka egy olyan korban, ahol még az önismeret is hiánycikk.
Egyáltalán nem biztos, hogy ha Piri néni a takarítónő a seggével szippantja fel a csikket a kocsiszínben akkor nekem is szert kell tennem a képességére, de hogy ne legyen ennyire pikáns a felütés: ami az egyiknek kés a vajban és könnyedség és konfettieső meglehet a másiknak kínkeserves haddelhadd. És nem kell pszichológia tankönyv annak a ténynek a felismeréséhez sem, hogy az esetleges kudarc utáni hasonlítgatás teremti meg az alsóbbrendűség és felsőbbrendűség ideáit. Én nem vágyom Piri néni tudására és úgy sejtem ő sem az enyémre és ez így van jól.
Mégis milyen sokszor próbáljuk ráerőszakolni a saját zokninkat a másik lábára aztán csodálkozunk ha patália van az idegen lábszag végett.
Amikor a fenti mondattal akarja valaki a bölcsek kövét letuszkolni a torkomon, mert valamit nem az ő szájíze szerint csináltam eszembe jutnak a gyerekkori emlékeim, és az érzés ha nem tudtam teljesíteni amit kértek tőlem.
Gyakran generációkon át cipeljük az ilyen és ehhez hasonló negatív megerősítéseket, ezért nincs kit hibáztatni miatta, azonban ha találkozunk vele érdemes mögé nézni, hogy vajon nem-e cipelünk olyan terhet magunkkal, amikor valaki meg vagy elítélt bennünket. A “nem vagyok rá képes” vagy az “ezt sosem fogom megtanulni” környékén lesz a kutya elásva. A mindennapi életben is találkozhatunk a fenti energetikával, általános kapcsolatainkban. Tudatosítsuk: ez a fajta játszma nem a személyünk ellen szól, sokkal inkább a másik félről, ki nem dolgozott önsorsrontó programjairól.
Mint ahogyan nincs két egyforma fűszál úgy nincs két egyforma nézőpont, és ahányan vagyunk annyiféleképpen látjuk a világot. A megértés, és a magasabb nézőpontok azonban kiemelnek a labirintus szűk járataiból, hogy teljes egészében látva az útvesztőt megállapíthassuk: mindannyian ugyanazt az utat járjuk csak éppen máshol tartunk.
